Amint a két présház közötti nagy kapun áthaladtam, nagy nyüzsgést észleltem a tanyaudvaron: egy szovjet lovasezredet szállásoltak be az istállókba és a színekbe.

Beóvatoskodtam a "kastélyhoz", ahol a kondér alatt égett a tűz és főtt a káposztaleves. Kedves, mosolygós orosz hadnagy nyújtotta a kezét és mondta, hogy őt Sztyepannak hívják, rakjam le a hátizsákomat és helyezkedjek el. Be is mentem a házba és kerestem magamnak egy sarkot a valamikori úriszobában. Persze ajtaja és ablaka nem igen volt egyetlen szobának sem, és a bútorokat is a földre terített szalma pótolta. Próbáltam ismerkedni a helyzettel, de ez nem volt sikeres, különösen miután "felszabadítóink" megtudták, hogy én lennék itt a "grazsdanyin". De azért megkínáltak egy csajka étellel, amely nagyon jól esett és sötétedés után (áramszolgáltatás nem volt, de még a vezetékek is eltűntek) megkezdtem éjjeli pihenésemet: leterítettem a kabátomat, levetkőztem, zoknimat és kapcámat a csizmámba gyűrtem, értékeimet a fejem alá helyeztem és elaludtam. Nyugodt éjszakám volt, csupán annyi történt, hogy az éj leple alatt egy még nálam is szegényebb orosz katona kilopta a csizmámból a zoknimat. Bizonyára szüksége volt rá!

Sztyepánt is csak egy kézfogásra láttam reggel, mert a csapat felkerekedett és tovább vonult Eger felé.

Egyedül maradtam a házban, majd elkezdtem tájékozódni, hogy mi maradt a gazdaság eszközeiből, felszereléséből, épületeiből. Hát mondhatom, hogy alig valami! De ez abban az időben nem számított különlegességnek, hiszen ahová nézett az ember, mindenütt ugyanezt tapasztalta.

Amikor a falubeliek megtudták, hogy hazaérkeztem, jöttek meglátogatni engem és el kellett nekik mesélnem az utóbbi két évben velem történteket. (Úgy amiként gyerekkoromban a pálinkafőzdében, a meleg kazánok mellett ülve a nálam sokkal öregebbek mesélték el az Isonzónál átélt eseményeket.)

Déltájban vendégem érkezett: egy régi, kedves, ismerős asszony, aki a kosarából szép, foszlós, fehér kenyeret varázsolt elő és - legnagyobb meglepetésemre - egy meisseni bonbonnière-t, amelynek még a teteje is megvolt, rajta a kiterjesztett szárnyú madárfigurával. Az edény persze valaha az anyám vitrinjének volt megbecsült darabja. De én nem is ennek örültem a legjobban, hanem annak a finom paprikás krumplinak, amely a bonbonnière-ben gőzölgött, és amelyet, - mint első otthoni ételt - mohón elfogyasztottam.

Teltek-múltak az évek és az évtizedek. Jó kapcsolatban voltam a halmaji termelőszövetkezettel és a községi tanáccsal is. Olykor meghívtak valami tanácskozásra, előadás tartására, esküvőre, búcsúra. Kicsit talán félve, de szívesen fogadtak és én is örömmel tettem eleget ezeknek a meghívásoknak. Csak azt tartottam különösnek, hogy a tsz. elnöke mindig lebeszélt arról, hogy a házunkhoz közeledjek. Tudtam, hogy a házban kekszgyár létesült, de azért persze szerettem volna látni gyerekkorom sok élményének színterét.

1999 nyarán kaptam egy telefonhívást Katona György tsz-elnöktől, hogy ha időm engedi, keressem fel őket Halmajon egy megadott napon és órában: ha lehet jöjjön velem a fiam és az unokám is, akiket ugyancsak szívesen látnának. Megérkezve büszkén mutatták meg a házunkat, amelyet az eredeti formájában felújítottak: az lett a kekszgyár irodája. Az üzemet pedig új épületekbe telepítették át. Én pedig leülhettem az ötven éve nem látott házunk egyik szobájában, amelynek ablaka a Kékesre nyílik, szemem rávetődött a régi kilincsekre és ablakrácsokra és ültem, beszélgettem a régi ismerősökkel. Jobbomon a fiam, balomon az unokám. Meg voltam hatva!

A kekszgyár kitűnő, agilis, határozott igazgatónőjét Olga Pavlovának hívják. Magyar férje diáktársa volt a moszkvai egyetemen.