És valóban: a mély, megbonthatatlan emberi kapcsolatok többnyire a gyerekkorban születnek, később az iskolában, az egyetemen, a katonaságnál vagy sportolásnál. Hogy jók, morálisan értékesek-e ezek a barátságok, arról nagyon eltérőek a vélemények. Egyszer egy francia ismerősöm azt mesélte nekem, hogy a francia demokrácia azért olyan szilárd, mert minden politikus, minden állami vezető, függetlenül attól, hogy milyen a politikai szemlélete, az École Normale Superieur-ben tanult. Egymás mellett ültek a padban, egymás jegyzeteiből leskelődtek felelés előtt, és egymás tízóraiját kóstolgatták. Elfelejthetetlen élmények!

Arról aligha volna érdemes elmélkedni, hogy az ilyen barátságok milyen elvtelen következményekkel is járhatnak a társadalmi, vagy a gazdasági életben. Példákat mindenki tucatjával tudna emlegetni erről.

Korántsem merném azt állítani, hogy rám nem vonatkozik a fent említett szabály, de tény az, hogy nekem idős koromban is keletkeztek szép, emberi kapcsolataim. Ezek közül csak kettőt említek most meg.

Straub F. Brunóval, a kiváló tudós professzorral, a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsának akkori elnökével a Balaton-parton hozott össze a sors. Feleségével, Szabolcsi Gertrúddal - aki maga is nagyszerű és Európa-szerte elismert kutató volt - szívesen töltötték szabadságukat Tihanyban, a Magyar Tudományos Akadémia üdülőjében. Jóízű beszélgetéseket folytattunk a növények életéről, meg az akkor már akár kézzel is kitapinthatóan közeledő nagy változásokról. Érdekes, hogy mindenki érezte a változás előszelét, de senki se gondolta, hogy az rövidesen bekövetkezik.

A Straub házaspár gyakran megfordult Füreden is. A pincében sokáig őriztem az a Rákóczi-fejes címkével ellátott borospalackot, amelyet az Elnök egy rodostói hivatalos látogatásáról hozott nekem.

Most azonban egy másik tudós-kutató-tanár egyéniségről - Szentágothai Jánosról szeretnék megemlékezni. A kiváló anatómus, aki kilenc éven át viselte a Magyar Tudományos akadémia nem könnyű elnöki tisztségét, passzionátus kertész volt. 

Nagy élvezettel ápolta szepezdi kertjét, ahová a világ minden tájáról hozott növényeket. A trópusokról is hozott banánhéjba csomagolva hajtásokat, csírázó magokat és jóllehet tudta, hogy ezek a mi körülményeink között nem igen nevelhetők fel, mégis nagy érdeklődéssel figyelte a sorsukat. 

Egyszer kaptam tőle Olaszországból hozott radiccsió magot is, amelyet a Jánostól kapott információ alapján elvetettem a füredi veteményes-kertben. Késő ősszel elégedetlenül szemléltem a még mindig csupán palántaméretű növényeket, sőt egy részüket be is ástam a földbe. Tavasszal azután - legnagyobb meglepetésemre - a gereblyézésnél szép, piros levelű salátafejek bukkantak elő a földből! Azóta sokra értékelem a radiccsiót, mint fontos salátafélét, és amikor egy piros radiccsiólevelekkel felékesített tálat látok mindig a nagyszerű Szentágothai barátomra gondolok.

Szentágothai János és a róla elnevezett laboratórium
Forrás: www.szentagothailab.sote.hu

Jánossal akkor kerültem közelebbi kapcsolatba, amikor a Tudományos Ismeretterjesztő Társaságban tevékenykedtünk. Ennek az volt az előzménye, hogy a rendszerváltozás után (viharos közgyűlés keretében) Nemeskürthy Istvánt választották meg elnökké, ő azonban két nap múlva lemondott a tisztségéről. Én voltam kéznél és jobb híján engem bíztak meg ideiglenesen - a következő közgyűlés összehívásáig - az elnöki teendők ellátásával. Ekkor kerestem fel Szentágothai Jánost, aki épen letette az akadémiai elnökség terhét és kértem őt, hogy vállalja fel a TIT-et. Nem volt ez könnyű feladat, mert a társaságot a hatalom posztkommunista szervezetének tartotta. Amiből csupán annyi volt az igazság, hogy a TIT-et a pártállam vezetői mindig fontos "transzmisszióként" kezelték, tudva és érezve azt, hogy a tevékenysége a társadalom viszonylag nagy és véleményalkotó részére van hatással .János azonnal átlátta a feladat szépségét és fontosságát, belement a választási küzdelembe és bölcsen vezette a TIT-et, jóllehet egyetemi tanári és országgyűlési képviselői feladatai alaposan leterhelték.

Alelnökként az ú.n. kollégiumi üléseken mellette ültem és így alkalmunk volt - suttogva - megbeszélni a "fontos" kérdéseket. Gyakran fordult hozzám és kérdezte: Te, elkezdhetem már a málna metszését? Mivel permetezzek az őszibarack levélfodrosodása ellen? Ha több időnk volt, vidéki autóutakon nagyobb problémákat is megtárgyaltunk. Kedvenc vitatémánk volt például, hogy vajon éreznek-e a növények? Egymás szavába vágva próbáltuk erősíteni azt a meggyőződésünket, hogy igenis éreznek, hiszen reagálnak a környezet változásaira: a babnövény éjszaka összehajtja a levélkéit, az akácfa azzal válaszol az erős napsütés párologtató hatására, hogy összehajtja a levelét. Mindketten tudtunk megjelent tanulmányokról, miszerint a növények emlékeznek az őket ért injúriákra és bizonyos embereket szeretnek, másoktól pedig félnek. Egyetértettünk abban is, hogy vannak - szerencsére szép számmal - zöldujjú nők és férfiak, akiknek a növények engedelmeskednek, akiknek minden beavatkozás (ültetés, dugványozás, oltás stb.) sikerül. János mindezt úgy magyarázta - a tőle szokásos hévvel - hogy bizonyára a növényeknek is van valamilyen idegrendszer-féléje, de az egészen másként épül fel és működik, mint az ember és az állatvilág idegtevékenysége és minden bizonnyal eljön az az idő, amikor a tudomány rájön mindennek a nyitjára. Vagyis, hogy még sokat kell tanulnunk ahhoz, hogy a Természet minden titka kitáruljon előttünk.

Gyűjtöttük az érveket és ellenérveket a tudomány történelmével kapcsolatban is. Az a meggyőződésünk alakult ki, hogy a 18. század a fizikai tudományok nagy fejlődésének időszaka volt, hiszen ekkor fedezték fel a gőzgépet, a gőzmozdonyt, a gőzhajót. A 19. század a vegyi tudományok rohamos fejlődését eredményezte, a 20. század az elektromosság és az elektronika áttörő sikerét hozta magával. A 21. század minden bizonnyal az élettani tudományok (orvoslás, agronómia, környezet- és természetvédelem) terén hozhat - és kell, hogy hozzon - jelentős előrelépést. Mert ha nem, akkor kétséges az emberi civilizáció fennmaradása.

Szentágothai János, a modern magyar tudomány kimagasló egyénisége 1994-ben, 82 éves korában, csendesen, békésen, a boldog emberek nyugalmával adta vissza lelkét a Teremtőjének.