Ez volt optimizmusának alapja, a nyugtalanságáé pedig az, hogy egyáltalán nem volt meggyőződve saját törekvéseinek sikerességéről. És ebben személye sorsa igazolta!

Ahhoz, hogy Sándor bonyolult egyéniségét felvázolhassam, vessünk egy pillantást a hátterére: édesapjára és családjára.

Apja, Schricker Sándor, szolgálaton kívüli huszárkapitány, az ország egyik legszínvonalasabb faiskoláját teremtette meg Alsótekeresen. Gazdaságát kemény kézzel, szigorúan, szakszerűen irányította, a szó szoros értelmében mintagazdasággá fejlesztette. A családban is patriarchális fegyelem uralkodott. Egy alkalommal ebédre láttak vendégül. Az asztalt a kertben terítették meg és a család tagjai feszesen várták a családfő megjelenését, majd pedig csak akkor foglaltak helyet az asztal mellett, amikor Sándor bácsi már elhelyezkedett és erre egy kézmozdulattal engedélyt is adott. Pedig az asztal körül ülők valamennyien egyetemi tanárok, illetve oktatók voltak (vejei: Manninger G. Adolf, Ormos Imre, és fia, Peregi Sándor).

Schricker Sándor korán felismerte azokat a gazdaságpolitikai tendenciákat, amelyeket a kommunista rezsim meg kívánt valósítani és hőn szeretett faiskolájának fennmaradását csak szövetkezeti formában volt képes elképzelni, ezért hozzálátott, hogy magántulajdonából valamilyen szövetkezetet hozzon létre. Ez a törekvése nem járt eredménnyel, a faiskolát államosították, a volt tulajdonos pedig rövidesen a kistarcsai internálótáborba került, ahonnan csak Nagy Imre miniszterelnöksége idején szabadult ki.

Jóval később Sándor bácsi az egyik agrár-kutató intézet külső munkatársa lett és azt a feladatot kapta, hogy üzemi adatokat gyűjtsön és rendszerezzen az állami gazdaságok működéséről. Feladatát - mint minden munkáját - hihetetlen szorgalommal és pontossággal végezte és az általa meglátogatott állami gazdaságok szakemberei már inkább elmenekültek a munkahelyükről, mintsem hogy a sokórás, gyakran éjszakába nyúló adatszolgáltatás közreműködői legyenek. A legendák szerint Sándor bácsit egyszer kirendelték egy alapfokú politikai szemináriumra is. Fegyelmezett dolgozó lévén ez ellen nem tiltakozott, vásárolt egy kockás jegyzetfüzetet, annak az első oldalára szép, kalligrafikus betűivel felírta, hogy: Isten nevében kezdem el! - és részt vett a szemináriumokon.

Peregi Sándort én már mint a Kertészeti Egyetem Üzemszervezési Tanszékének vezetőjét ismertem meg. Nemrégen tért vissza Londonból, ahol néhány hónapig a British Council ösztöndíjával ismerkedett a közgazdaság akkor megújuló elveivel, maga köré gyűjtötte a hozzá hasonló gondolkodású, tevékeny szakembereket - függetlenül származásuktól, politikai elkötelezettségüktől. Közvetlen környezetéhez tartozott a tanszék három munkatársa: Sólyom Lajos, a megbízható ismeretekkel rendelkező, kiváló kertész, Kozma Jenő, a pengeéles elméjű, cinikus extravagáns és Főző József, a nagyhírű Micsurin Termelőszövetkezet későbbi sikeres elnöke. Ide húzott Tomcsányi Pál professzor, a MTA rendes tagja, Márton János, az Agrárgazdasági Kutató Intézet későbbi főigazgatója és jómagam is.

Kertészeti Egyetem

Magánéletünkben a triumvirátus (Peregi - Tomcsányi - Bálint) tartotta a legszorosabb, baráti kapcsolatot. Együtt jártunk kirándulni, síelni és családjaink is gyakran töltötték együtt a szabadidejüket.

56 októberének egy utolsó délutánján hármasban üldögéltünk a Margit-híd budai hídfőjénél a Duna mellvédjén és azon meditáltunk, hogy talán nekünk is fel kellene kerekednünk és világgá mennünk, mint akkor a sok tízezernyi magyarnak. Azután hosszú és részletes helyzetelemzést követően arra az elhatározásra jutottunk, hogy mégiscsak itthon maradunk. Kalandvágyból és azért, mert a vonat nagyon rázós, zsúfolt, nem lehet rajta aludni, meg különben is...

Sokat vitatkoztunk és sokat dolgoztunk együtt: rendre születtek tanulmányok, könyvek, előadások, amelyek a negyvenes évek végén - az ötvenes évek elején az átalakuló magyar mezőgazdaság sorsával, jövőjével és (nem tévedés!) az európai integráció sorsfordító kérdéseivel foglalkoztak. Sándor meggyőződéses híve volt az üzemszerű gazdálkodásnak, ebben látta a magyar vidék felemelkedését és jövőjét és elméleti munkájával, egyetemi előadásaival, vidéki városokban és kisfalvakban tartott előadásaival sokat tett azért, hogy az ú.n. szocialista átszervezés eredményeként ne kolhoztípusú szövetkezetek alakuljanak ki, hanem olyan társas, szövetkezeti gazdaságok, amelyek magukban hordják a piacgazdaságba vezető átnövés csíráit.

Az agrártársadalom és a nemzetgazdaság tragédiája, hogy az 56-os forradalom után Sándort (teljességgel indokolatlanul) eltávolították az Egyetemről és ezt a megaláztatást soha többé nem volt képes kiheverni. Egy ideig még tevékenykedett és értékes műveket alkotott, mint tudományos munkatárs, de azután a gyilkos kór leterítette és fiatalon törte derékba egy kivételes tehetségű, szilárd szellemiségű tudós pályáját.

Ha Sándor barátomra és az ő általa kialakított alkotó légkörre emlékezem vissza, akkor mindig arra gondolok, hogy az ezer sebből vérző magyar mezőgazdaságnak milyen nagy szüksége volna a mai helyzetben egy olyan optimista és nyugtalan agrár- szakemberre, mint amilyen Peregi Sándor volt.