15 évvel a rendszerváltás után és fél évvel azt követően, hogy teljes jogú tagjaivá lettünk az Európai Uniónak szomorúan állapíthatjuk meg, hogy a magyar agrárgazdaság - elismerten kedvező természeti adottságai ellenére - igen nehéz helyzetbe jutott. A bruttó termelés csak ebben az évben éri el az 1989-es szintet és a GDP-ben való részesedése is csökken. A szórványos törekvések ellenére nincs olyan, a szakmai közvélemény által elfogadott agrárstratégiánk, amely szervesen illeszkedne az Európai Unió agrár- célkitűzéseihez.

A 20. század második felében, agrárgazdaságunk átszenvedve a földreform és a szocialista átszervezés megpróbáltatásait külföldön is méltán elismert termelési és gazdasági eredményeket ért el, majd átvészelte a kárpótlás, a generális tulajdonváltás, a területi atomizálódás, a piacvesztés, az élelmiszeripar átgondolatlan privatizációja és a társadalmi átalakulás minden kínját. Bizakodva a kibontakozásban talán nem minden indok nélkül hasonlíthatom ezt a gazdasági és társadalmi szempontból is sorsdöntő nemzetgazdasági ágazatot az egyiptomiak sas alakú, bíbor és arany tollazatú, mesebeli, szent madarához, a Phoenixhez, amely minden 500. évben elégette magát, de hamvaiból megifjodva kelt ki újból.

A jelenlegi - mindannyiunk által jól ismert helyzet az oka, de egyben a következménye is annak, hogy a megújuló agrárium és a hozzá szervesen illeszkedő, egyre izmosodó vidékfejlesztés és a környezetvédelem úgyszólván teljesen kiesett a közvélemény látómezejéből.

Nem panaszkodni, hanem a helyzetet felmérni és a lehetséges kiutat keresni jöttünk össze ma, ezért állapítom meg, hogy az egész társadalmat érintő problémáink nem jutnak túl a néhány, hősiesen helytálló agrárfolyóirat és a szakkönyv kiadás keretein. Az országos napilapokban, a közszolgálati rádió és televízió műsorokban és a regionális médiában csak olykor jut hely egy-egy mezőgazdasági, kertészeti, erdészeti, netán feldolgozási kérdéssel foglalkozó cikknek. Ez is inkább csak akkor történik meg, ha botrány van a fűszerpaprika, a tojás vagy az étolaj körül. Ilyenkor ki-ki elmondja a maga véleményét, igyekszik ráhárítani a felelősséget a folyamat többi résztvevőire, de a termelőket nem igen hallgatják meg!

Ritkán jut hely vagy idő egy kevés dicséretre is, jóllehet az idén kiemelkedő kalászos-gabona, kukorica és szőlőtermést takarítottak be a gazdák.

Nem bánik bőkezűbben a napi, politikai sajtó a vidékfejlesztéssel sem, pedig ez olyan témakör, amely az Európai Unió körülményei között nagy érdeklődésre és számottevő anyagi támogatásra tarthat számot. A tájrendezés, a természetes környezet fenntartása, az erdőtelepítés, a népi mesterségek felújítása, a népművészet ápolása, a vidéki sportágak (gyalogos, kerékpáros, lovas turizmus, horgászat, vadászat, stb.) csupa olyan kérdés, amely a viszonylag szívesen tárgyalt falusi vendéglátás mellett hálás témái lehetnének a média valamennyi műfajának.

Jelentékeny eredményeket könyvelhet el az egyébként súlyos pénzügyi nehézségekkel küzdő szakkönyv-és tankönyv kiadás, amely európai szinten is elismerést vívott ki magának, de amely egyre nehezebben veheti fel az élesedő versenyt azokkal a könyvekkel, amelyek világnyelven jelennek meg.

Úgy vélem, hogy az agrármédiának fontos küldetése van mezőgazdasági, vidékfejlesztési, környezetvédelmi, vízgazdálkodási céljaink teljesítésében; a termelés elaprózott jellege miatt bizonyára nagyobb, mint pl. a koncentráltabb ipari ágazatokban. Úgy véljük, hogy ebben össze kellene fognunk az irodalommal, a művészetekkel, a népi hagyományokat ápoló tudósokkal. És a termelési problémákat is a fogyasztó szemszögéből kellene megközelítenünk. Nem szégyen bevallani és tudomásul venni, hogy a különböző médiumokban testet öltő agrár-problémakör - mint minden egyéb árú - a marketing törvényeinek van alávetve, ezért az eredményes agrár-kommunikációban is ezt kell elfogadnunk és alkalmaznunk.