Pöttöm gyerekorom óta vonzódtam a lovakhoz. Barátaimnak tartottam őket és ők ezt viszonozták.
Sok dolgom volt lovakkal, de soha egyetlen ló nem rúgott és nem harapott meg, pedig alkalmaztam az ősi szabályt: a ló számára megoldható feladatokat kell kitűzni, de azok teljesítését tűzön-vízen át meg kell követelni tőlük.
Ezért van az, hogy vérbeli lovas ember, bármennyire szereti a lovát, nem tűri meg a feladat megtagadását. Ha át akarok ugratni egy vizes árkot és a ló előtte megtorpan, makacskodik, toporzékol, farol, akkor addig kell kényszeríteni - akár ostorral és sarkantyúval - amíg teljesíti a számára nem lehetetlen feladatot.
Kisgyermek koromban apám gazdaságában volt egy pár ló. Az egyiket - a feketét - Lacinak, a másikat - a fehéret Matyinak hívták. Nehéz, hidegvérű herélt volt mind a kettő. Igáskocsit, laposkocsit húztak, de nekem szabad volt olykor felülni az egyik, vagy másik hátára. Nem volt ez könnyű dolog, mert rövid lábaimmal nem tudtam megfogni a ló "vékonyát", tehát csak lebegtem, de nem ültem a ló hátán. De ekkor tanultam meg, hogy milyen egyensúlyi helyzetet kell a lovasnak kialakítania ahhoz, hogy biztonságosan üljön. A két igásló nagyon békés természetű volt, meg nem is voltak már nagyon fiatalok. Mégis egyszer Matyi valamitől nagyon megijedt, vágtázni kezdett és egyenesen be akart rohanni az istállójába. Én a hátán trónoltam és kis híján lesodródtam a lóról, amikor berohant az istálló alacsony ajtaján. De fennmaradtam, a ló oldalára simultam és besurrantunk az istállóba. Váradi Pistától - a két ló kocsisától, aki a huszároknál szolgált és voltak tapasztalatai a nehéz helyzeteket illetően - némi feddést; és nagyobb dicséretet zsebelhettem be.
Volt egy kalandom a háború idején is. Századunk Erdélyben, az Olt folyó mellett állomásozott: a hadtápot rendeztük a raktárakban és azokon kívül. Volt az állományban egy fekete mén. Elrontott ló volt, senki se bírt vele, nem tűrte a szerszámot és utálta az istrángot. Sokan megpróbálkoztak azzal, hogy - az egyébként igen szép alkatú és járású - lovat megüljék, de senkinek se sikerült: a ló néhány bakugrással a földhöz vágta lovasát. Én semmibe vett, megalázott munkaszolgálatos voltam, aki zsákokat cipelt, ládákat rakodott és nem fegyverrel, hanem ásóval védte a hazát!

Nyár volt. Félmeztelenül, bakancsban közeledtem a lóhoz, amely rögtön hátracsapta a füleit, vicsorított és kapálta a földet az első lábaival. Közeledtem hozzá, a nevén szólogattam, megpaskoltam a nyakát és a szügyét, nyugtattam, szépen szóltam hozzá és - mit tesz Isten! - a ló meghunyászkodott. Felültem nyereg nélkül (szőrén) a hátára és szépen, szabályosan ügetni, majd vágtázni kezdett, a keretlegények legnagyobb csodálkozására. Talán ezzel szereztem magamnak és társaimnak is némi tekintélyt abban az elvadult, könyörtelen világban.






