A baloldaliság szelleme azonban engem sem került el, olvastam, hallottam a szociális gondokról és beszélgettem emberekkel, akik a megoldás különböző módjait vázolták fel előttem.

Az egyik "informátorom" Kovács László autószerelő volt. Nagydarab, erős ember, aki talán soha se vette ki a pipát a szájából. Foglalkozásának és iskolázottságának megfelelően rendkívül gyakorlatiasan ítélte meg a politika eseményeit, az én értékítéletem szerint szociáldemokrata volt. Ő tartotta karban apám autóját, ami abból állt, hogy minden szombaton, késő délután elvitte a járművet a műhelyébe és alaposan átvizsgálta, a szükséges javításokat pedig elvégezte rajta. Gyakran töltöttem az időmet a csinosan berendezett és gondosan rendben tartott műhelyben, ahol (ez abban az időben még szokatlan dolog volt!) berendezett egy tenyérnyi irodát is, ahol a várakozó megrendelők kényelmes fotelekben helyezkedhettek el és elszívhattak szivart, vagy még inkább egy pipányi illatos, angol dohányt Laci bácsi gazdag dohánykészletéből. A hosszú beszélgetések tartalmára nem igen emlékszem, de az kétségtelen, hogy gondolatai nyomot hagytak az agyamban. Meg arra is emlékszem, hogy volt egy időszak, amikor valamilyen fontos nőügy miatt nagyon rosszkedvű, levert és ideges voltam. Laci bácsi kérésére el is meséltem az ügyet mire ő kifejtette, hogy ezen nagyon könnyű segíteni, csupán meg kell tanulni férfiasan pipázni. Fel is kerekedtünk és elmentünk a város legjobb trafikjába, vásároltunk egy szép, rózsagyökér pipát, egy csomag Dunhill dohányt, egy dohányzacskót, egy pipaszurkálót, no meg egy doboz gyufát és irány vissza a műhelybe, ahol egy-két óra alatt megtanultam a pipázás mesterségének az alapjait. Ki is tartottam mellette hűségesen mintegy húsz esztendeig! Amikor a pipázással felhagytam, már nem hittem azokban a szocialista elvekben, amelyeket Laci bácsitól hallottam.

A másik informátorom Kardos Imre, távoli, idősebb rokonom volt. Igen jómódú fakereskedő, agglegény, aki sokat utazott, megvásárolta a legújabb könyveket, sokat és színesen tudott mesélni személyes élményeiről és irodalmi tapasztalatairól. Gyakran elkísértem esti sétáira, máskor lakásában fogadott és megkínált egy nyeletnyi whiskyvel, amely az idő tájt ritkaságnak és entellektüel italnak számított. Imre bácsi nyomta a kezembe egy beszélgetésünk végeztével Karl Kautsky, német szociáldemokrata teoretikus egyik tanulmány-gyűjteményét. Vékonyka, zöld, papírborítójú könyvecske volt, amelyet nagy figyelemmel olvastam el. Emlékszem, nem ment könnyen, mert nehezen értettem meg németül azokat a politikai, közgazdasági kifejezéseket, amelyeknek a pontos definícióját magyarul se tudtam elég pontosan. Annyit azonban mégis csak megértettem, hogy Kautsky olyan államot képzel el, amely összegyűjti a tőkések profitját és azt osztja el a társadalom rászorultjai között.

A két "informátortól" szerzett társadalmi munícióval felszerelkezve érkeztem diákként Budapestre, ahol már várt rám egy harmadik "forradalmár", Tóni unokabátyám, akinek határozott elvei voltak és szoros kapcsolatot tartott az akkor már illegalitásban lévő értelmiségi kommunistákkal. (Hogy az elvei miképpen valósultak meg a gyakorlatban és miképpen enyésztek el, azt nem volt alkalma megtapasztalni, mert munkaszolgálatosként, valahol Ukrajnában, egy felszedésre váró aknára lépett és az széttépte.) Tóni ismertetett össze Kürti Hédivel, aki abban az időben a Váci utcai, Lauffer-féle könyvkereskedés vezetője volt.

Különös jelenség volt ez a könyvesbolt az elegáns, belvárosi utcában. Keskeny kirakata melletti ajtaján belépve hosszú, folyosószerű üzlethelyiségben találta magát a látogató. A fal mellett szabad polcok helyezkedtek el, amelyeken bárki, zavartalanul böngészhetett. A boltból lépcső vezetett az alsó helyiségbe, ahol ugyancsak könyvespolcok görnyedeztek a könyvek súlya alatt, de voltak a teremben székek és asztalok is, amelyek jó lehetőséget kínáltak a baráti találkozásokra és beszélgetésekre. Késő délután özönlöttek ide az egyetemisták és a fiatal értelmiségiek új könyvekkel ismerkedni, de főképpen acélból, hogy egymással találkozzanak és kicseréljék gondolataikat.

Hédi - tüneményes édesanyjával - a Katona József utca egyik bérházában lakott és vasárnaponkint népes társaságot látott vendégül. Nem volt szép jelenség, sőt majdnem hogy csúnyának volt mondható, de az okossága és kedvessége megszépítette! Engem, a csiszolatlan, vidéki ifjoncot, szívesen fogadtak és megkísérelték, hogy baloldali harcost faragjanak belőlem, ami nem sikerült, de sokat tanultam és tapasztaltam a társaságban. Abban az időben éppen a vegetárius mivoltommal akartam felhívni magamra a figyelmet és Hédi ezt bölcsen látta. Hét közben felhívott:

- Gyere el hozzánk este, itt lesznek a barátaink is. Levágunk neked egy szép karfiolt!

Az invitálásnak nem lehetett ellenállni, de nem is akartam, hiszen szomjasan ittam Hédi és a többi vendégek szavait, gondolatait.

Csak néhányan a Kürti-lakás gyakori vendégei közül: törzsvendég volt E. János, fiatal vegyészmérnök, csendes szavú, de igen határozott elveket valló ember, aki nem sokkal később Padányi Mihály és Fehér Lajos társaságában felrobbantotta a Gömbös-emlékművet. Amúgy vidám fiú volt, szeretett kirándulni és síelni, csodáltuk, mert már akkor autótulajdonos volt. Úgy hallottam, hogy később magas rangú ÁVH-s tiszt lett belőle!

Gyakori vendég volt Olt Károly és felesége, a nagyszerű mozgásművész-tanár, akik illegális kommunisták voltak, és minthogy a rendőrség korlátozta a mozgásukat, falaztunk nekik az éjszakai hazatérésükhöz. Olt Károly később pénzügyminiszter, azt követően pedig az Elnöki Tanács titkára lett.

Ritkábban feltűnt a társaságban Magos Gábor kollégám, akkor már okleveles díszkertész, aki a háború befejezése után egy-két évig a földmunkás szakszervezet aktivistájaként járta Borsod megye hegyes-dombos útjait (többnyire kerékpáron), ezt követően a pártközpont mezőgazdasági osztályának munkatársa lett. Jelentős szerepe volt a Kossuth Klubban megalakult Petőfi-kör megszervezésében, majd az 56-os forradalomban. Sógorát, Gimes Miklóst kivégezték, Gábor pedig kénytelen volt családjával együtt menekülni az országból. Svájcban, Zürich mellett telepedett le. Polgári életformát alakított ki és nem lett hűtlen a szakmájához, mert élete utolsó éveinek jelentős részét a Kanári-szigetek valamelyikén, kertészkedéssel töltötte el, egészen súlyos betegségéig és önként választott haláláig.

Hédi a háború utáni években a Külpolitikai Akadémia igazgatója volt.

Lehet ezekből a sorsokból valami tanulságra következtetni? Talán annyit, hogy minden ember szíve-joga, hogy nézetein egyszer az életében fordítson. De csak egyszer! És lehetőleg a szél irányával szemben!