Nem, azt talán nem! - válaszoltam, de készséggel teszek eleget a művelődési ház, a könyvtár vagy a kertbarát kör meghívásának, hogy beszéljek az érdeklődő közönség előtt a kertészkedés időszerű kérdéseiről.

Nagy múltja van az agrár-ismeretterjesztésnek nálunk, meg persze más országokban is, hiszen az információk mindig éppen a vidéken, kis településeken élő emberekhez jutottak el a leglassabban és a legnehezebben. És ez jószerivel így van ma, a könyvek és folyóiratok, a rádió és televízió, az internet korszakában is: a személyes találkozás, a feltett kérdésre kapott közvetlen válasz, a véleménynyilvánítás és a vitatkozás lehetősége ma is esemény egy település életében.

Régen, a hosszú, sötét téli estéken tartott gazdatanácskozás pótolhatatlan volt. Iskolában, könyvtárban, a községházán, olykor egy-egy módosabb gazda portáján gyűltek össze az emberek a kézzel írott, léckerítésre szegezett meghívó alapján. Sokszor a kisbíró, dobszó mellett tudatta a nagyérdemű közönséggel, hogy előadás lesz. A helyszín télen többnyire fűtetlen, pislogó lámpa világította meg a ködmönben, kendőben szorongó férfiakat és asszonyokat. Az előadó természetesen vonaton érkezett a legközelebbi állomásra, ahonnan kocsival, szekéren vagy gyalogszerrel jutott el az esemény színhelyére. Mégis sokan vállalkoztak erre a misszióra. Olyanok, akiknek a nevét az irodalomból vagy a közelmúlt történelméből ismerjük és olyanok, akikről méltatlanul megfeledkeztünk!

Manapság nem könnyű az embereket egy-egy kulturális eseményre összeterelni. Ebben talán leginkább a televízió a ludas, hiszen az információ házhoz jön és a legkényelmesebb otthon, papucsban és házikabátban, a fotelben ülve értesülni azokról a dolgokról, amelyeket tudni egyáltalán érdemes. Igaz, ez jókora elszigetelődéshez és a személyes kapcsolatok elszegényedéséhez is vezet. Meg attól is tartanak az emberek, hogy a találkozót fondorlatosan politikai vagy reklámcélokra használják ki a beavatottak.

Jómagam több mint fél évszázada járom az országot és megfordultam a települések többségén. Manapság persze már kényelmesen, autóval, jó utakon, gyorsan. Ha szolgálati kocsi szállít, akkor a gépkocsivezetők gyakran megjegyzik: "Ha Gyuri bácsival megyek, akkor nincs szükség térképre!"

Összegyűlt néhány tapasztalat, amelyeket az agrár-ismeretterjesztésre vállalkozó kollégáim a most következő téli hónapokban tudnak hasznosítani. Ide sorolom őket!

Nagyon fontos a téma jó megjelölése. Az emberek azokról a témákról szeretnek hallani, amelyek közvetlenül foglalkoztatják őket. Hiába tart valaki nagyszerű előadást a majoránna termesztéséről olyan községben, ahol a polgárok csak fűszer-zacskóban találkoztak ezzel a növénnyel. Az almatermesztők az almával, a hagymakertészek a hegymával kapcsolatos információkra kíváncsiak. Igaz, ez bizonyos veszélyeket is rejteget magában, mert lehet, hogy a hallgatók a részletkérdésekben jártasabbak, mint az előadó!

Ha tehetem, akkor egy-két órával az előadás megkezdése előtt érkezem a helyszínre és meglátogatok egy-két családot, tájékozódom a helyi viszonyokról, a termelők aktuális sikereiről, kudarcairól. A közönség nagyon szívesen fogadja, ha az előadó példákkal fűszerezi mondanivalóját és a példát helyből meríti. Színesebbé, fordulatosabbá válik a találkozó, ha a rendezők eleve felkérik a hallgatóságot, hogy a kérdéses növényt vagy termést hozzák magukkal. Gyakran előfordul, hogy az előadói asztal már a gyülekezés idején megtelik pajzstetves almával, moníliás körtével, zsizsikes babbal, molyos kukoricával. Persze, ebben a módszerben is van némi kockázat! Mert mi van, ha az előadó se ismeri fel a beteg szobanövényt?

Egyébként is nagyon fontos a szemléltetés, amelynek manapság már számtalan lehetősége segíti az előadót a falitáblától kezdve, a diavetítésen át a képernyőig és az írásvetítőig. Fokozta az előadás értékét, ha az előadónak épen megjelent egy könyve vagy tanulmánya és ezeket névre szóló kézjegyével látta el.

Amióta a szakkönyvek - sajnálatosan - igen drágák lettek érdemes kimásolni egy-két aktuális oldalt a könyvből, és azzal megörvendeztetni az érdeklődőket.

Az előadás után feltétlenül maradjon elegendő idő a kérdések feltevésére és azok megválaszolására. Ez válik többnyire a találkozó csúcspontjává - feltéve, hogy az előadó eléggé járatos a témájában! Mert a sok, könnyen megválaszolható mellett akadnak ám "rázós" kérdések is. A jelenlevők többségét a növényvédelem bonyolult problémái foglalkoztatják, mert nehezen ismerik ki magukat a sokféle betegség, kártevő és növényvédőszer között. Mostanában sokan panaszkodnak a drága utazás (lakástól kertig ) a műtrágyák, a növényvédőszerek, a gépek és eszközök drága volta miatt és sokan teszik szóvá, hogy nem tudják terményeiket értékesíteni. Különös számomra, hogy viszonylag keveset foglalkoztatja a kertészkedőket a talajművelés és a talajerőgazdálkodás, az öntözés és a talajvédelem kérdése. Pedig mennyit hallanak és olvasnak a termőföld védelméről!

És végül: mi a fizetsége az időt és fáradságot nem kímélő előadónak? Ez bizony igen szerény dolog, meggazdagodni biztosan nem lehet belőle! Tehetősebb meghívók többnyire felajánlják az utazással kapcsolatos költségek megtérítését, olykor valami szerény tiszteletdíjat is. Ha ez nincs, akkor a szakmáját szerető előadónak marad az a jóleső tudat, hogy a jótett magában hordja a jól megérdemelt jutalmát. Meg a figyelő és hálás szemek, amellyel követik az ő ténykedését. Meg olykor egy-egy emlékezetes élmény. Mint amilyen velem történt meg Rákóczifalván, ahol néhány évvel ezelőtt népes közönség előtt a házi szilvalekvárfőzés ecseteltem és megkockáztattam a költői kérdést, hogy vajon tudnak-e még az asszonyok házi, cukor nélkül készített szilvalekvárt főzni? Meglepetésemre egy hölgy a második sorból felpattant és kiment a teremből. Azt hittem, hogy valami miatt megsértődött (ez is előfordulhat). De nem, pár perc múltán visszatért és hozott nekem egy üveg finom, házi főzésű szilvalekvárt! Köszönöm!