Olykor anyám pulykáit őriztem, máskor a kertet gyomláltam vagy gereblyéztem, vagy az istállók valamelyikében tevékenykedtem; takarmányoztam vagy "ganéjoztam". Nem ért tehát váratlanul, amikor apám a hatodik gimnáziumi osztály elvégzése után közölte velem, hogy a vakációm hat hetét pedig Hatvanban, a báró Hatvany család uradalmában fogom szorgalmas munkával eltölteni. Kicsit elszorult a szívem, hogy most, életemben először, huzamosabb ideig távol leszek a szülői háztól, a strand pezsgő életétől, pajtásaimtól és a lányoktól (akik iránt az érdeklődésem akkor kezdett komolyabb formát ölteni). De nem volt apelláta, anyám és Mariska néni összekészítették a holmimat és apám elvitt Hatvanba. Tudtam, hogy az uradalomban és a cukorgyárban vannak ismerősei, de azért remegett a térdem, amikor átadott annak az intézőnek, aki gondjaimat fogja viselni. A cukorgyár kaszinójában kaptam egy vendégszobát és ott is étkezhettem - szigorúan meghatározott időpontban, de a cukorgyár felnőtt tisztviselőivel, mérnökeivel egy asztalnál.

Hatvan
Forrás: www.hatvan.hu

Olykor itt ebédelt Hatvany Endre báró is, a Hatvany-birodalom "menedzsere" is. Megkívánta, hogy gyorsan szolgálják fel neki egyszerű ebédjét, de azért mindig volt egy kedves mondata hozzám - jóllehet talán azt se tudta, hogy honnan vetődött ide ez a barnahajú, vékony süvölvény. Fantasztikus volt számomra, ha olykor hallottam, hogy Bandi báró most azért nincs itt, mert éppen elrepült Stockholmba vagy Angliába, ahol a "cégnek" ugyancsak voltak érdekeltségei. Bandi bárónak pedig saját repülőgépe!

Az első héten a fenyőharaszti birtokrészen négy, félig-meddig már betanított tinót hajtottam kora virradattól napnyugtáig. A szekéren szénát, szálastakarmányt hordtam az istállóba és nagyokat aludtam a déli pihenő két órájában, de voltaképen nagyon untam az ökröcskéimet.

Ezután két hétig a cukorgyár kertészetében dolgoztam. Itt ismerkedtem meg a bolgár öntözési módszerrel és nagy élvezettel lapátoltam a nyári forróságban a csatorna hűvös vizét a zöldségfélékre, különösen a paradicsompalántákra. A kertészet egyik fontos feladata volt ugyanis a konzervgyártásra alkalmas paradicsomfajták tanulmányozása, mert akkor kezdődött meg az Aranyfácán névre hallgató paradicsompüré nagyüzemi gyártása. A készítményt később Európa szinte minden országába szállították.

A hátralevő két hétben Minarik József jószágigazgató írnoka lettem. Ez már felelősségteljes beosztásnak számított és meglehetősen kényelmes is volt, hiszen a nagyúr mellett ülhettem a hintón (ha vendég volt, akkor természetesen az első ülésen, a kocsis mellett), ölemben a jegyzetfüzettel és az volt a kötelességem, hogy hűségesen jegyzeteljem azokat az észrevételeket, amelyeket gazdám tett. Sokat tanultam a tekintélyes öregúrtól (lehetett talán már ötven éves is, de számomra öregúr volt). Jártuk a cukorrépatáblákat és a jószágigazgató minősítette a növényállományt, megbecsülte a várható termést. Ehhez leszálltunk a hintóról, Minarik megütögette vastag somfabotjával a répák oldalát és morva tájszólásával azt mondta: itt sok a level, nem lesz repa! Szavai mindig a fülemben csengettek, amikor nekem kellett egy-egy répatáblát minősítenem, de azt is megtanultam, hogy ez a bölcsesség nem csupán a cukorrépa termelésben érvényes, hanem mindenütt. A sok felesleges szó mögött kevés a hasznosság!

Minarik később, kissé megkedvelve engem azt is elmondta, hogy a gyárban feldolgozandó cukorrépát legfeljebb 20 km-es körzetben termelik meg, mert a szállítás igen költséges dolog. Sokszor jutott ez eszembe akkor, amikor vezető szakember voltam az állami gazdaságban és a "tervlebontásos termelési rendszer" elveit alkalmazva felügyeleti hatóságunk nekünk is adott cukorrépatermelési tervszámot. A vékony termőrétegű domboldalakon azonban csak nagy nehézséggel sikerült a répát felnevelni. Azután szekérre raktuk és beszállítottuk a 12 km-re levő vasútállomásra, ott vagonba raktuk és a vasút elszállította a 80 km-re levő cukorgyárba. Azt is megtudtam, hogy az uradalom jelentős jövedelemre tesz szert olymódon, hogy koraősszel felvásárol két-háromezer sovány, fiatal ökröt, ezeket a gyár melléktermékein (melasz és répaszelet) meghizlalja és eladja. Vajon miért nem hasznosították olyan hosszú ideig az ú.n. szocialista mezőgazdasági nagyüzemek ezeket a kézenfekvő, magától értetődő tapasztalatokat? Miért volt szükség ehhez egy társadalmi rendszerváltozásra?. És miért hatnak a hibás beidegződések több mint egy évtized után is, jóllehet nemcsak mögöttünk, a múltban, hanem előttünk, a piacgazdaságokban is vannak követendő példák szép számmal?