Az meg különösen nem valószínű, hogy a mai gyerek számára a piros alma volna a legvonzóbb, hiszen a kereskedelemben a legkelendőbb almák élénkzöld színűek.

Szüleim kertjében még terebélyes koronájú, 40-50 esztendős almafák álltak, amelyek ma már alig ismert fajtájú gyümölcsöt (Téli arany parmen, Húsvéti rozmaring, Masánszki, Csörgőalma, Parker pepin stb.) érleltek. A magas törzsű fák koronáját csak tornászmutatványok árán, hosszú létráról lehetett megmetszeni, nem volt könnyebb a termés leszedése sem, a permetezés pedig elérhetetlen vágyakozás volt, hiszen az akkor használatos háti permetezőgépek sugara éppen csak az alsó ágak magasságáig ért el.

Később megjelentek a kertekben és az ültetvényekben is a könnyebben kezelhető közepes törzsű, majd az alacsony törzsű fák, amelyeknek az ápolását a földön állva lehetett elvégezni. Ma pedig egyre szaporodnak a szuperintenzív, öntözött gyümölcsösök, a kertekben pedig az orsófák, amelyek a kiültetésük utáni második évben már gyümölcsöt érlelnek.

Megváltoztak a fajták is, szinte évente új és jobb fajtákat kínálnak a faiskolák. De megnőtt az igény a régi, úgynevezett nosztalgia és a nyári almafajták iránt, amelyek a kereskedelemben nemigen kaphatóak, a kertben viszont nagyon is megtalálják a helyüket, mert jóval kevesebb vegyi növényvédelemre tartanak igényt, mint az „üzemi fajták".

Nem változott az az igény, hogy a téli almát ne mindig a szupermarketben vásárolják meg, hanem saját maguk tárolják. Erre a fagymentes kamrák, raktárak alkalmasak, ahol a levegő hőmérséklete 4-5 foknál nem emelkedik magasabbra, a páratartalma pedig egyenletesen 85-90%-os. A lapos rekeszben vagy polcon, egy rétegben tárolt almát itt is havonta át kell vizsgálni, mert a romló gyümölcsök a mellettük levő egészségeseket is megfertőzik.