Nem csoda tehát, hogy a Biblia többször is említi és a római mitológia is azt állítja, hogy Róma alapítói - Romulus és Remus -, akiket egy nőstény farkas nevelt fel, egy fügefa árnyékában szopták a nevelőanyjuk tejét. A fügefa különös formájú levele gyakran visszatérő motívuma az ókori festményeknek és szobroknak, mint a szemérem jelképe.

A hazai kertekben valószínűleg a török hódoltság idején ültették az első fügebokrokat. Jellegzetesen mediterrán növény, amely a meleg, napos, védett, déli domboldalakon érzi jól magát és érleli be a gyümölcsét.

A füge az eperfafélék (Moraceae) családjába tartozik, oda, ahová a nálunk egykor nagyon sokfelé ültetett és kedvelt fekete és fehér gyümölcsöt termő eperfa, valamint az egyik legelterjedtebb szobanövényünk, a fikusz is sorolódik. A sokféle füge közül nálunk az úgynevezett adriai füge érik be. Ennek az a magyarázata, hogy amíg a többi fügefajta serlegvirágzatát a parányi fügedarázs termékenyíti meg, addig az adriai füge megtermékenyüléséhez ennek a nálunk ismeretlen rovarnak a közreműködésére nincs szükség.

A fügebokor kis bimbónak látszó virágzatai évente kétszer - tavasszal és kora ősszel - jelennek meg a vesszőkön. Kedvező téli időjárás esetén az őszi virágok áttelelnek és július-augusztusban fogyaszthatók. A tavaszi virágokból származó gyümölcsök késő ősszel - Renáta és Brigitta névnapja táján - érnek be. A gyümölcsök sok szőlőcukrot és A-vitamint tartalmaznak, kellemes, jellegzetes zamatúak. Többnyire frissen fogyasztják, de lehet belőlük készíteni dzsemet, pálinkát, bort és kellemes töltőanyagai a süteményeknek is.

A fügét legegyszerűbb a bokor tövében fejlődő sarjak elválasztásával szaporítani, ezek 3-4 év múlva fordulnak termőre.